Az egyik ok, ami miatt a Nintendo rajongók lelkesen kitartanak a cég játékai mellett, hogy mindig tesznek annyi újítást a játékaiba, hogy az újak is emlékezetesek, jól megkülönböztethetők legyenek. Ezért is van az, hogy kevésbé igénylik a retrót (mégis a legnagyobb dózisban kapják). Erre egyik legékesebb példa az F-Zero X. A játék nem rögtön a Nintendo 64-gyel jelent meg, míg a sorozatot indító SNES játékról sokan mondják, hogy az “csupán” bemutatja, hogy mit tud a konzol, hanem valamivel később. Így a fejlődés hatalmas. Olyannyira, hogy nem is túlzás kijelenteni, hogy nem is említhető egy lapon a két játék.

Bár az tény, hogy a SNES-es rész is dinamikus, és rendkívül hangulatos, de amilyen fejlődésen átment az utód, az nemcsak a generációváltásnak tudható be, hiszen jelentősen kibővítették a lehetőségeket. Elég csak arra gondolni, hogy négy helyett harminc (!!!) kocsi közül választhatunk (alapból hatot, a többit külön-külön meg kell nyitni), vagy hogy immár négyen is játszhatunk, nem is beszélve a több játékmódról, és a teljesen átalakított versenyrendszerről.

A GP Race-ben játszhatunk versenyt. Miután kiválasztottuk a számunkra szimpatikus kocsit és versenyzőt, egyénileg állíthatjuk be, hogy inkább gyorsulásban legyen jobb a járgányunk (ekkor persze kisebb lesz a végsebessége), vagy nagy végsebességgel játsszunk, de azt lassabban éri el. A csúszka segítségével fokozatokat állíthatunk be, ahol a legjobbnak érezzük a kocsink irányítását. És akkor mehet a verseny! És itt már nem 400-450 km/h a végsebesség, hanem 600, sőt, ha nagy végsebességre állítottuk be, akkor egészen 750km/h-ig is felkúszhat a mérő. Ha nagy végsebességen megyünk, akkor nem feltétlen fontos rámenni a nyilakra, amik extra sebességet adnak egy rövid időre, mert nem gyorsít rajtunk sokat, inkább azon legyünk, hogy a lehető legkisebb ívben vegyük be a kanyarokat, többet nyerünk azzal. És igen, mind a harminc versenyző jelen van, közülük kell győztesként kikerülni. Az irányítás sokkal könnyedebb, nem muszáj fékezni, csak az éles kanyaroknál, és kivették azt a rendszert is, hogy ha adott kör után bizonyos helyezést nem érsz el, akkor kiestél, és újra kell kezdeni. Két módon lehet kiesni: Ha a képernyő jobb-felső sarkán levő energia-méterből elfogy a csík, meg ha leesünk. A másik meg hogy bizonyos pályarészeket 360°-ban lehet körbejárni, de ha a következő pályára rosszul érkezünk, akkor leesünk, és itt bizony nincs Lakitu, mint a Mario Kart-ban, aki felhozna minket. Ha leesünk, vége a dalnak, lehet újrakezdeni. És itt már a verseny végén kapunk pontszámot, melyet mér a többihez. Az első helyezett 100 pontot kap, míg az utolsó helyezett is részesül 15 pontban. Hat pálya után alakul ki a végső ranglista. Az első három helyezett természetesen díjazva lesz, illetve, ahogy teljesítjük a bajnokságokat, úgy nyílnak meg az újabb kocsik, karakterek.

A Time Attack magáért beszél, időmérő edzés, és immáron mindegyik pályán mehetünk. Itt is három kört versenyzünk, természetesen a legjobb verseny- és köridőt megjegyzi. A Death Race egy rendkívül érdekes játékmód, ugyanis egy pályán körözünk harmincan, és ki kell ütnünk mind a 29 ellenfelünket. Ez lehet támadás, vagy lelökjük őket. A játék addig megy, amíg ki nem esünk, vagy meg nem nyerjük a játékot. A VS. Battle-ben ülhetünk össze egyszerre akár négyen is, és egy kiválasztott pályán versenyezhetünk. Viszont vigyázni kell, mert ha elfogy az energia-méterünk, akkor az egész versenyből kiestünk, nincs lehetőség a következő pályán folytatni. A Practice nem lenne egy rossz dolog, de én személy szerint nem pártolom azokat a játékmódokat, ahol a végtelenségig megy a játék, amíg meg nem állítjuk. Itt lehet egy általunk kiválasztott pályán versenykörülmények között gyakorolni.

Összességében sokkal szebben muzsikál a N64-es F-Zero X. A grafika szép, az autók kidolgozottak, bár háttérelemekből itt is kevés van. Bár ezt betudhatjuk annak a játék futurisztikus mivoltának. A versenyeket különböző helyszíneken (melyek lehetnek különböző bolygók is) rendezik meg, és az űrben nincs sok látnivaló. Az irányítás alapvetően könnyű, ütközést könnyebb korrigálni, mint a SNES-es elődben, de itt is kicsúszhat az irányítás a kezünk közül. Én azt gondolom, hogy a szavatosságra nem lehet panasz, jóval több a lehetőség, így hosszú távú szórakozást nyújt. Zeneileg némileg jobb lett, jobban élnek a dallamok, hangulatilag pedig a topon van a játék. Igaz, már csak Nintendo Switch Online-on tudja elérni a játékot az, aki korábban nem vásárolta meg valamelyik digitális változatot Wii-n vagy Wii U-n, illetve akinek nincs már Nintendo 64-e, de mindenképp érdemes kipróbálni. Egy nagyszerű játékot szalaszt el, aki ezt kihagyja..